Olvass bele a könyvbe!

"Néztem volna még tovább őket. A Pusztító tényleg olyan gyors volt, hogy néhány mozdulatát követni sem tudtam. A nézelődésemet azonban félbeszakította a hangosbemondó robothangja.

– ULRICH! AZONNAL GYERE A VEZÉRLŐKÖZPONTBA! LÁTOGATÓINK ÉRKEZTEK.

Az egész gyakorlótér felbolydult. Remélték, hogy valami akció kerekedik végre. Megértettem őket, de azért nem örültem a hozzáállásuknak. Békét akartunk teremteni.

Nem kellene örülniük a harcnak. Viszont a harcra voltak kiképezve. Nem érezték magukat hasznosnak ha sokáig tétlenségre voltak ítélve. Otthagytam őket, és igyekeztem mihamarabb a helyemre érni. Közben a folyosókon kigyulladtak a sárga színű jelzőfények. Az első fokú készültségre hívták fel a teljes legénység figyelmét. Alig tudtam eljutni a vezérlőbe. Mindenhol rohangáló technikusokat és pilótákat kellett kerülgetnem. Megjegyeztem magamban, hogy ezt még jobban meg kell majd szerveznünk.

Belépve láttam, hogy szinte az összes kijelző vadul villog. A fényágyúk aktiválva lettek. Wailth elmélyülten a célzórendszert próbálgatta. Onnan ahol álltam, láttam, hogy aktiválták a második pajzsgenerátort és a lassú bombavetőt is. Nagy lehetett a gond.

– Mi történt Wailth? Jelentést kérek!

– Nézz a főkijelzőre. Arról mindent megtudsz. Többet mi sem tudunk még.

Odafordultam. Egy halom kis hajót láttam. Több nagyobbat. Egyik sem volt ismerős. Viszont ott volt egy óriáshajó, amit viszont láttam már azelőtt. A rabszolgák szállítására használták az elnyomók. Megfigyelve a mozgásukat észrevettem, hogy nem ellenségként állnak egymáshoz. Mintha szövetségesek lettek volna, és mind ugyanabba az irányba tartottak. A főkijelző mellett volt egy kisebb, ami a lehetséges úti céljukat elemezte ki. Két távolabbi bolygót jelölt meg a program. Nem lehetett tudni még, hogy hova is tartanak.

– Észrevettek minket? – Wailthoz intéztem a kérdést, hisz ő felelt a hajóért, ha én nem voltam a vezérlőben.

– Még nem. Egyelőre szeretném ha ez így is maradna.

– Rendben. Átveszem az irányítást! – leültem a helyemre. Gyorsan leállítottam a hajtóműveket és megállítottam a hajó mozgását. Lebegtünk csak az űrben. A kijelzőn lévő távolságjelzőre pillantva megnyugodtam. Elég messze voltunk tőlük még, hogy ne figyeljenek fel ránk. Összefutottunk már az elnyomókkal azelőtt. Legyőzhetetleneknek képzelik magukat. Valószínűleg azért nem foglalkoztak semmivel ami az utukba tévedt, kivéve, ha el akarták azt pusztítani. Ezt akartam kihasználni. Tudtam, hogy amíg nem támadunk, addig nem vesznek minket számításba. Ez lehetővé tette, hogy a meglepetés erejét ki tudjuk használni.

A társaságukban repülő idegen hajókat viszont nem ismertem. Nem kellett sokat várnunk. A kötelékükből egy kisebb hajó levált és felénk indult. Egymásra néztünk Wailthval és egyszerre bólintottunk. 

– Senki nem nyit tüzet, addig amíg én nem adok személyesen parancsot rá! Ezt közöljétek a lövészekkel. Viszont legyenek a fényágyúk és a bombavetők készenlétben. Ha tűzparancsot adok, akkor ne legyen idejük visszalőni. Értve?

– IGEN! – egyszerre válaszoltak. Láttam, ahogy élesítik a fegyvereket. A harmadpilóta a közelgő hajó felé irányította a második pajzsot. Wailth pedig a belső rádión ismételte el a parancsomat a többi lövésznek és a vadászpilótáknak. Senki nem mozdult.

Az idegen hajó sokkal kisebb volt mint a miénk. Az XP12-es méretét sem haladta meg. Hosszú rúdforma volt a tetején különféle kiálló szerkezetekkel. Sok lehetett belőle valamiféle fegyver is. Nem láttam rajta sehol olyan részt, ami a pilótafülkére emlékeztetett volna. A pajzsunkon kívül megállt, majd villogni kezdett a bejövő rádiójelet jelző lámpa. Kommunikációba akart velünk kerülni.

– A kis kijelzőre tegyétek! A nagyon továbbra is látni akarom, hogy mit csinál közben a flottájuk – a technikusok azonnal végrehajtották az utasítást.

Egy teljesen idegenszerű arc jelent meg a kis kijelzőn. Arcnak sem lehetett nagyon nevezni a mi fogalmaink szerint. Két hatalmas csillogó fényfolt volt a homloka helyén. A szemei lehettek. Az arc többi része sima volt mint a simára csiszolt útburkolat. Csak a feje alsó részén volt egy keskeny nyílás ami mozgott, miközben beszélt. Az lehetett a szája. Nem mondanám szépnek, amit akkor láttam.

A hangja sima volt. Valahogy a Gordrackon lévő rovarevő hidegvérűek sziszegésére emlékeztetett.

– Maradjatok ott ahol vagytok, amíg a Császár flottája elvonul! Amint végeztünk a lázadókkal visszajövünk értetek – kicsit felbosszantott a fölényes parancsoláshoz szokott stílusával. Szerencsémre nem jöttem ki a sodromból.

– Természetesen. Mindent a Császár akarata szerint – rögtönöztem. Próbáltam nem elnevetni magam közben. Nem akartam a meglepetés előnyét elveszteni. Látszólag bevette, hogy meghunyászkodtunk. Sziszegő hangot adott ki magából, majd megszakította az adást.

– Tényleg itt megvárjuk őket? – az egyik technikus kérdezte. Ránéztem és félelmet láttam az arcára kiülni.

– Természetesen nem – a válaszom olyan őszinte volt, hogy elmosolyodott. – Elemezzétek ki a lehetséges tűzerejüket. Az óriáshajó módszereit már ismerem. Azzal nem lesz baj. Viszont ezeket még nem láttam ezelőtt. Stratégiát kell készítenem, de ahhoz adatok kellenek.

– Értettem Uram! – nyoma sem volt már rajta a félelemnek. Gyors munkába fogott. Közben a rúd formájú hajó visszaindult a helyére.

Nem sok időnk maradt a gondolkodásra, mert a lassan vonuló flottájuk előtt megjelent egy szikrázó óriási lapos korong, és újabb ismeretlen hajók jöttek ki belőle. Felfogni sem tudtam, hogy mi történhetett, mert az újonnan érkezők már meg is támadták a flottát. A meglepetést használták ők is. Gyors kis gépeik voltak, látszólag nem túl nagy tűzerővel. Pár perc alatt meg lehetett állapítani, hogy nem fognak győzni.

Sürgetően néztem a technikusra.

– Nem nagyobb a tűzerejük a miénknél Uram, a számításaim és a rendelkezésre álló adataim alapján. Az, hogy harcba bocsátkoztak, azért megkönnyítette a dolgomat – széles vigyor ült ki az arcára.

– Köszönöm a gyors munkádat! Wailth! Támadunk! A lassú bombavető szórja meg az óriáshajót ahogy csak lehet! Le kell rombolnunk a pajzsát. Aztán jöhet a legújabb fényágyú! A pajzsa nélkül akkora kárt kell benne tennünk, amekkorát csak tudunk. A vadászok mind repüljenek ki! Segítsenek az újonnan érkezőknek, bárkik is legyenek! A célunk ebben az egy csatában biztosan ugyanaz. A többivel meg majd foglalkozunk utána. Te pedig szórd meg azt a részét a hajójuknak, ahol az a fene vonósugár van! Nem szeretnék itt ragadni – a parancsok kiosztása után teljes erőre állítottam a hajtóműveket és szédületes sebességgel elindítottam a Csillagrombolónkat az előttünk zajló csata sűrűje felé. Mindenki vigyorgott a vezérlőben közben.

– GYŐZELEM! – ordította minden torok a hajón egyszerre.

Gyorsan közeledtünk. Vagy inkább úgy mondhatnám, hogy olyan hirtelen érkeztünk meg a harcoló felek közé, hogy felfogni sem volt idejük. A pilótáink kirajzottak közben mint a gyümölcs érésekor az édes szirupot gyűjtő rovarok, és belevetették magukat a küzdelembe. Mire az óriáshajó közelébe értünk már a mi oldalunkra fordult a csata. Az XP12-ek úgy arattak az ellenséges vadászok között, mintha gyakorlaton lettek volna és a próbacélokra lövöldöznének. A lázadók először még a mi hajóinkat is lőtték. Nem tudták hová tenni a hirtelen jött segítséget.

Nem sok kárt tudtak tenni a nagyobb hajókban, de a kis vadászok közül kettőt is kilőttek, mire rájöttek, hogy mi az ő oldalukon vagyunk. Akkor viszont újult erővel lendültek támadásba a Császár flottája ellen.

Az óriáshajó eközben lassan fordulásba kezdett és igyekeztek felénk fordulni. A vonósugár ellen nem védett a pajzs. Tudtam, hogy nem szabadulunk tőlük egykönnyen. Wailthra néztem és ő csak bólintott, és nagy vigyor közepette útjára engedte a lassú bombákat. Le kellett rombolni az ő pajzsukat, mielőtt kárt tudtunk volna tenni a hajójukban. Akkor ért az első meglepetés. Az óriáshajó oldalában kis ajtók nyíltak, és száz számra özönlöttek ki a kis ellenséges vadászok. Emlékeztettek arra a hajóra, amiről a Pusztítót összeszedtük, csak kisebbek voltak. Nem a mellettünk zajló heves csata felé vették az irányt, hanem egyenesen felénk tartottak.

Lefagyott a vigyor az arcunkról.

– Az összes vadász vissza a főhajó közelébe! – a rádióba olyan hangerővel ordítottam, hogy lehetséges, hogy rádió nélkül is hallották volna a pilótatársaim. – Lövészek! Teljes tűzerő a felénk tartó rajra. Nem juthatnak a közelünkbe. Ha ezeken is a megsemmisítő fegyver van, akkor ez lesz az utunk vége!

Olyan fényözön zúdult a felénk tartó vadászrajra, hogy a kijelzőn nem sok minden látszott. Csak reméltem akkor, hogy a lassú bombák közben elérték az óriáshajót és a pajzsuk már levált. A hajók sorban robbantak fel, ahogy bekerültek a fényágyúink hatókörébe. Irányt váltottak, és nagy ívben szétszóródva próbáltak meg újra megközelíteni minket. Olyan sokan voltak és annyi irányban, hogy tudtam, nem tudjuk mindegyikőjüket kilőni, mielőtt a közelünkbe kerülnek.

A fényágyúk folyamatosan tüzeltek minden irányba, így már újra láttam a kijelzőn valamit. A vadászaink már majdnem visszaértek hozzánk, ami reménnyel töltött el. Az óriáshajóhoz épp akkor értek a lassú bombák. Sorban felrobbantak a pajzson belül. Nem tettek kárt a hajótestben, de nem is ez volt a céljuk. Az elektromos kisülésnek kellett kiiktatni a védőpajzsot a hajó körül. Nem történt semmi.

– Wailth! Küldj bombát a vonósugár kiindulópontjába. A legújabb fényágyúval pedig célozzátok meg az óriáshajót. Folyamatos tüzelésre állítva. Meg kell akadályoznunk, hogy felénk forduljon. Valószínű, hogy egy olyan erejű fegyvere van, ami ellen a második pajzs sem véd meg minket.

– És a védőpajzsa? – nézett rám kérdőn Wailth.

– Szerintem már nincs ott. Bízom a technikusokban. Ha mégis, akkor meg úgyis teljesen mindegy, hogy mennyit pazarlunk el a fegyverzetünkből. A Gordrackon találkozunk.

Sorban kirepültek a fénybombák. Mielőtt elérték volna az óriáshajót, a legújabb fényágyú elindította a csóvát. Vörös kötélnek tűnt, ami a mi hajónkból indult ki és elérte az ő hajójuk oldalát. Hatalmas robbanás követte. És azzal egy időben üdvrivalgás a vezérlőben. A pajzsuk tényleg levált. Akkor már tudtuk, hogy a bombák is célba érnek. Úgy is volt. Sorban robbantak fel a kéken derengő vonósugár kiindulópontja közelében. Azonnal megrándult a kijelzőn lévő kép. Ahogy hirtelen kiszakadtunk a fogságból a hajó irányt változtatott, és azt a kémlelőkamerák nem tudták azonnal lereagálni. Aztán helyreállt a kép.

Akkor, hogy már tudtam irányítani a hajónkat, elfordítottam, és az óriáshajó oldala felé vettem az irányt. Egy nagy villanás süvített el mellettünk, és távozott a messzi űrbe. Tudták már ők is, hogy a hajónk sokkal gyorsabb mozgásra képes mint hogy ők le tudták volna követni. Így az ő hajójuk elején elhelyezett romboló fegyver nem érhetett el minket. Az a lövés csak végső elkeseredésüket tükrözte.

Közben visszaértek sorban a vadászaink is. Sokkal nehezebb dolguk volt a rabszolgaszállítóból előrajzó kis vadászokkal, mint a másik idegen gépekkel. Sorban szűnt meg a kijelzőmonitorokon a kép, ahogy robbantak fel a vadászok. El tudtam képzelni, ahogy hátul a testgeneráló egymás után gyártja a pilóták új testeit. A gépeket lesz nehéz pótolni. Tudtam, hogy hamarosan túl sok lesz a tétlen pilóta a fedélzeten. Nem fog jót tenni a morálnak, de nem volt akkor időm foglalkozni vele.

A Császár szövetségesei kezdték elhagyni a csatát. Erősebb ellenfelet kaptak, mint számították. Gyávaságukról tanúskodott, hogy rögtön menekülésre fogták. Tudtam, hogy egy olyan gonosz népet, mint az elnyomás útját választotta társaink, csak gyávák választanak szövetségesül. Senki más. A lázadóknak nevezett nép üldözőbe vette őket.

– Egy technikus érje el valamelyik lázadó hajót. Nem kell üldözniük őket. Jöjjenek a közelünkbe. Beszélnem kell a vezetőjükkel – az egyik technikus azonnal elkezdett dolgozni az ügyön.

Visszafordultam a csatához, hisz annak nem volt még vége. Az óriáshajóban egyre nagyobb károk keletkeztek. Wailth egyik bombája telibe találta a rombolóágyút az elején, ami elindított egy láncreakciót. Szinte az egész első része eltűnt a hajónak. Valószínű, hogy ott lehetett az irányítóközpontjuk is, mert látszólag irányítás nélkül kezdett sodródni az űrben. A császári flotta kis vadászai nem adták fel, bár egyre kevesebben voltak. Inkább védekeztek már, így a további veszteségeink a nullára csökkentek, és már csak idő kérdése volt, hogy mind elfogyjanak. Ők nem menekültek. Nem is mertem belegondolni, hogy mi várna rájuk, ha feladnák.

– Az XP12-esek térjenek vissza! Felszíni alakulatokat kell a főhajójukra juttatni. Nem akarom teljesen megsemmisíteni, mielőtt minden megszerezhető információt be nem gyűjtöttünk. Készüljön a második ezred. Ők még úgysem voltak éles bevetésen mostanában. A Pusztító tartson velük. Wailth! A bombáiddal segítsd a kint maradó kis vadászainkat. Nem akarok egyet sem meglátni körülöttünk az övéikből, mire a fedélzetükre érünk.

– Meglesz Uram! – vigyorogva oldotta ki a bombákat, és amíg figyeltem, egyet sem vétett el a célok közül.

Az óriáshajó tehetetlenül sodródott az egyik közeli bolygó felé. Tudtam, hogy nem maradt sok időnk a felfedező túrára. Úgy gondoltam az is elég lesz."  .   .   .

"Az utolsó robbantáshoz készültünk, amikor lecsaptak ránk. A pajzsok már lemerülőben voltak, a fénybombák már rég elfogytak. Többen jöttek mint addig bármikor. Kevesebben is voltunk a megérkezésünkhöz képest. Nem sok esélyünk volt. A két Pusztítóra viszont, legalábbis azt gondoltam, hogy nem számítottak. Nem nagyon tudtak kárt tenni bennük a fegyvereikkel, és olyan sebesen mozogtak, hogy gyorsan tizedelték az ellenfeleinket. Akik meg közvetlenül ránk támadtak, azokkal meg el tudtunk volna bánni. Majd eljött a vég.

A terem egyik falán óriási tátongó lyuk keletkezett, és benyomult rajta öt többkarú monstrum, ugyanolyanok, mint amilyenekkel a rabszolgaszállítókon találkoztunk. Esélyünk sem maradt. Láttam harcolni őket. Több tucat Pusztító is alig bírt velük. Ott meg csak kettő volt velünk. Minden erőnket bevetve sem volt esélyünk. Úgy éreztük mindennek vége, viszont nem akartuk olcsón adni a bőrünket. A nincs vesztenivalónk hozzáállással új erőre kaptunk, és már-már látszott némi esély. A polipszerű lények viszont nem fogyatkoztak. Bombavetők nélkül nem tudtuk őket meglassítani, így a két Pusztító a saját szélmalomharcát vívta. Mintha puszta kézzel akartak volna egy Brutal 01-est darabokra szedni. Semmi esély.

Aztán még több császári jött. Egyre kevesebben voltunk. A páncélja már nem sok mindenkinek volt meg. Egy találat a végét jelentette a kalandnak. Közéjük rontottunk, hogy ne tudjanak ránk lőni. Picit sikerült elnyújtani az elkerülhetetlen végét az egésznek.

Kezdett tudatosodni bennem, hogy a Szabadság Háborúját nélkülünk vívják meg. Csak remélni tudtam, hogy majd amikor valaki itt ránk talál és kiszabadít, akkor már más világunk lesz. Vége volt. Mellettem Wailth esett el, és rögtön utána cseppfolyóssá is vált a teste. A barátom elment. Aztán berobbant a mennyezet, és rengeteg társunk özönlött be a lyukon, nagyon sok Pusztítóval karöltve.

- GYŐZELEM!!! - ordította több ezer torok egyszerre.

Az utolsó pillanatban érkezett a felmentő sereg. A Pusztítók azonnal az óriáspolipoknak rontottak, míg a társaink gyorsan legyűrték a Császár megmaradt erőit.

- Remélem nem zavarunk, Uram - Freend lépett oda hozzám. Már majdnem el is felejtettem őt. Pedig ő volt az aki kisegített, amikor az első Pusztító a Gordrackra lépett, és nekem rontott. Ő vezette akkor a felszabadító erőket.

- Egy kicsit kellett volna csak hamarabb érkeznetek, de sebaj. Köszönöm neked.

Mire feltápászkodtam a szorult helyzetemből, és leráztam magamról két császári tetemét, az ütközetet már meg is nyertük. A Pusztítók még az utolsó óriáspolipot gyepálták egy számomra akkor még ismeretlen kézi fegyverrel. A technikusok valószínű összedobtak valami új fejlesztést amíg mi odalent voltunk.

- Sietnünk kell. Ez egy csapda volt, és nem tudom mi a helyzet odafenn - a megmentőmhöz intéztem a szavaim. Ő volt a vezetője a felmentő egységnek, a mi csapatunkból pedig nem sokan maradtak.

- Odafenn minden békés, Uram. A rabszolgaszállítókon nem volt idegen lény, csak a Császár szövetségesei. Mind felrobbantottuk már. Ide is csak azért jöttünk, hogy segítsünk felszabadítani a helyi népet. Nem tudtuk, hogy bajban vagytok.

- Itt sincs felszabadításra váró lélek. Csak a foglyul esett társaink a bolygó belsejében. Ez egy kiszuperált bányabolygó, amit a mi kiiktatásunkra készítettek elő.

- Akkor szabadítsuk ki a társainkat, és menjünk tovább. Összehívom a csapatot - a mondata végén már indult is volna kiadni az utasításokat.

- Ez nem ilyen egyszerű barátom. Azonnal vissza kell mennünk a hajókra!

- És a társaink? Ők itt maradnak?

- Nem. Nem hagyjuk itt őket. Most viszont egy nagyobb bajt kell elhárítani. Azonnal menjünk vissza innét! -átküldtem az érzelmeimet neki, hogy nyomatékot adjak a parancsnak. Reméltem képes még érzékelni. Képes volt, sőt.

- Parancsod szerint, Uram! - a fizikai világot kihagyta a kommunikációjából. Meglepett vele, de örömömre szolgált. Ahogy egyre előrébb haladtunk a szabadság felé, úgy lettek egyre jobb állapotban a társaim. Ebből is látszott, hogy jó úton haladtunk akkor. Legutolsó találkozásunkkor még nem tudta használni ezt a fajta kommunikációt. Otthagyott, és kiadta a megfelelő utasításokat. Nem sok idő telt el, és már úton voltunk a Brutal 01-esek felé.

Útközben mindent elmondtam neki, és csatornát nyittattam a hajóm megbízott kapitányához. Beszámoltam neki mindenről amiről tudnia kellett, hogy megtegye a megfelelő lépéseket. Nem szerettek eltitkolni semmit a társaim előtt, de nem volt idő akkor mindent pontosan elmondani. Azt akartam, hogy mire visszaérünk legyünk felkészülve a várható űrcsatára, és legyen valami megoldás a bolygó szétrobbantására, hogy a foglyul esett társaink minél hamarabb csatlakozhassanak hozzánk. Nem késlekedhettünk, mert azon az egész küldetés és a szabadság múlt volna. A technikusok jó munkát végeztek mire visszaértünk.

- Uram! A teljes flotta harckészültségben van. A térhatású kijelzőt a legnagyobb távolságra állítottuk, hogy minél hamarabb felfedezzük rajta a támadó hajókat. Egyelőre semmi. Az irányítást és a kapitányi posztot ezennel visszaadom - az egyik altiszt jelentett nekem. Ő volt a flotta kapitánya a távollétemben. Hoertnek hívták. Remek kiképzést kapott.

- Remek munka! - biccentettem a tiszteletem jeléül.

A legközelebbi technikushoz fordultam, miután meggyőződtem róla, hogy nincs közvetlen veszély. - A bolygó megsemmisítésével hogy álltok?

- Éppen szerelik fel az egyik kis szállítóhajót egy óriási fénybombával. Rászereltük az egyik energiacellára, ami megmaradt a rabszolgaszállítókból. A kettő együtt képes akkora energiakisülést okozni, hogy szétlöki a bolygót. Csak a felszínére kell vinni. Amint kész lesz a robbantásra, nekünk el kell távolodnunk innen.

- Remek. A kiszabadult társaink ide tudnak majd érkezni?

- Úgy gondolom, hogy igen. Bezavarhat még a bolygón található nagy mennyiségű ismeretlen ásvány, ami elnyeli a kommunikációs hullámokat is, de nem lesz gond.

- Úgy legyen. Csináljátok! - hagytam, hogy végezze a munkáját. Én nem kellettem oda. Inkább a kijelzőt kémleltem, hogy nehogy meglepetés érjen közben minket. Ennek ellenére mégis ért.

Semmit nem láttam a kijelzőn, de rossz érzésem támadt. Ismertem már a képességeimet, és tudtam, hogy valami baj van. Pontról pontra végignéztem a kijelző minden részét, mégsem láttam rajta semmit. Láttam, ahogy a kis szállítónk elindul az idegen bolygó felé. Azon kívül semmi. Aztán Hoert kiáltására kaptam fel a fejem.

- Riadó! - csak ennyit tudott mondani, és az egész hajón rázkódás futott végig. Többen elestek a vezérlőben is. Nem tudtam hirtelen, hogy mi történt. Én csak azért maradtam talpon, mert a rossz érzésem miatt már eleve az egyik korlátba kapaszkodtam. A fő kijelzőre néztem azonnal.

- A kijelzőn a semmiből tűntek elő addig sosem látott hajók. Majdnem teljesen átlátszónak tűntek. Ahogy közeledtek, valamiféle kék energiagömböket lőttek felénk. Az egyik olyan gömb talált el minket is. Nem kellett parancsba adnom, a társaim azonnal viszonozták a támadást.

- A pajzs energiája felére csökkent, Uram! - az egyik technikus jelentette a rossz hírt.

- Az energiagömböket lőjétek! - tudtam, hogy ha még egy eltalál minket, akkor védtelenné válunk. Több kék gömb vált semmivé a közelünkben a mi fénybombáinkkal való találkozástól. Akkor hiányzott csak igazán Wailth barátom. Viszont abban a helyzetben nem tudtam a másik feladattal törődni.

- Hoert! A te dolgod most az lesz, hogy sikerre vidd a bolygó felrobbantását. Ezekkel - a kijelzőre mutattam - majd én törődöm - biccentett és elsietett. Tudtam, hogy a vadászok kapitányához megy. Én a technikusokhoz fordultam.

- Azonnal elemezzétek ki, hogy mire képesek ezek! Félek, hogy ezek a kék gömbök csak a kezdet. Azonkívül tudni akarom, hogy hogyan kerültek ide ezek, és egyáltalánkik ezek - láttam, hogy rögtön munkához látnak.

- Uram! - az egyik kommunikátor szólított meg.

- Igen?

- Deener kért csatornát hozzád.

- Most? Tedd a kis képernyőre! - gondoltam, hogy valami fontosat akar mondani. Nem zavarna egy csata közepén.

- Ulrich! - nem uramnak szólított. Kezdtem aggódni, és az sosem jelentett jót. - A Császár maga jött el a tiszteletünkre.

- Hogy mit mondasz?

- Ezek a hajók a legfejlettebb hajók a flottájukban. Kizárólag a Császárt szállító hajó kíséretére alkalmazzák. Ez egy szigorú és megszeghetetlen szabály az Endorasson.

- Értem. Nem lehet, hogy a szabályok változtak azóta? Nem hinném, hogy a Császár kimozdulna a fészkéből miattunk.

- Nézz a nagy kijelzőre! - oda fordultam. Egy hatalmas és gyönyörű hajó úszott be a képbe éppen. Vörös villódzás vette körül, és tíz, a miénktől kicsit nagyobb hajó kísérte. A látvány annyira lenyűgözött, hogy megszólalni sem tudtam. Hosszú ék alakú áramvonalas hajó volt, az elején egy hatalmas átlátszó kémlelőbúrával. A vörös fények tekintélyt parancsolóan lengték körül. Lenyűgöző látványt nyújtott.

- Ez meg mi a franc? - csak ennyit tudtam kérdezni.

- Bemutatom neked Maranvelt. A Császár maga. Úgy érzem ez az utunk vége.

A kommunikációs rendszeren át megéreztem az érzelmeit. A feladás határán volt tényleg.

- Nos, szerintem pedig most kezdődik.

A közelemben lévő technikusra néztem. Kérdés nélkül is megértette mit akarok.

- A számításaink alapján esélyünk sincs, Uram.

- Értem. Akkor belekavarok egy kicsit a számításaitokba.

A vezérlőkarokhoz léptem. A hajónknak teljes sebességet adtam, és elindultam a sűrűjébe. Azt akartam, hogy az én hajómra figyeljenek. Hamar megkaptam amit akartam. A tíz kísérőhajójuk és az elsők között érkező áttetsző lopakodóik rögtön reagáltak a manőveremre. Elmosolyogtam magam ott állva. Rögtön tudtam, hogy félnek tőlem. Félnek, és ezért vonulnak fel akkora erőkkel. Több helyről lőttek ránk egyszerre. A bombavetők értették a dolgukat, és sorban semmisítették meg a felénk száguldó kék energiagolyókat. Azt gondoltam, hogy mindenre számítottak, csak arra nem, hogy támadni fogunk.

A többi kapitányom követte a példámat, és elértük, hogy a Császár hajója irányt változtasson. Közben fél szemmel a térhatású kijelzőre sandítottam, és láttam, hogy a kis szállítóhajónk elérte a bolygó felszínét. Üzentem a hajónknak.

- Vigyél a bolygó másik oldalára, és jöjjenek veled a többiek is.

- Érzem, hogy mit akarsz csinálni. Csináld nyugodtan. Én segítek neked - Gittarból a végtelen nyugalom sugárzott felém. Erőt adott.

- Robbantsátok fel a bolygót! - a mellettem lévő technikusnak adtam ki a parancsot. Olyan erőteljesre sikerült, hogy késlekedés nélkül végrehajtották.

A robbanás olyan elemi erővel csapott le, hogy még a lökéshullám ereje el sem ért minket, de már rázkódott az egész hajó.

- Most! - küldtem a gondolatot Gittarnak.

Mind az összes Brutal 01-es egyszerre lépett ki a fizikai világból, hogy egy rövidke pillanat múlva a hőrobbanássá alakult bolygó másik oldalán újra visszatérjenek oda. A hajókon kívül lévő vadászaink mind a robbanásba vesztek. Amikor újra a fizikai világba érkeztünk, a bolygóból kiinduló elemi energia nagy része már túljutott azon a ponton ahol éppen voltunk. Még így is meglökött minket, és kis időre irányíthatatlanná tette a hajóinkat. A pajzsunk nagy része levált, de megmaradt azért belőle annyi, hogy a bolygóból kirepülő törmelék ne tegyen nagy kárt a burkolatban.

- Kérdezzétek meg, hogy mindenki visszatért-e a foglyok és az elvesztett vadászok közül - a kommunikátorok azonnal utánakérdeztek.

A térhatású kijelző megzavarodott. A hatalmas energiakisüléssel nem tudott mit kezdeni. A Császár hajóit kerestem. Tudtam, hogy ők a fizikai világban voltak amikor a bolygó felrobbant, ráadásul elég közel ahhoz, hogy bajba kerüljenek.

- Valaki tudja meg nekem, hogy mi lett a Császárral és a kíséretével - a mellettem lévő technikusnak nem kellett sok idő, hogy megadja a választ.

- Nagyon messze sodródtak tőlünk. Amennyit látok a manőverezéseikből, próbálnak úrrá lenni az irányíthatatlan sodródásukon. Teljesen szétrebbentek.

- Vadásszuk le őket sorban! - az egyik bombavető vált túlbuzgóvá.

- Várj még. Lesz alkalmad rá. Mindenki visszatért? - a kommunikátorhoz fordultam.

- Igen, Uram!

- Nagyszerű! Vigyél haza minket Gittar! - minden megmaradt hajó egyszerre lépett ki a fizikai világból, hogy a Gordrack közelében újra visszatérjünk oda. Hazatértünk."   .   .